8. rész - Elvesztettem önmagam

Zayn Malik

Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: "Miért pont én...?

-Sajnálom! Letértem a helyes útról, és elvesztettem önmagam. Bevallom, az elmúlt egy hétben elég sokat ittam, és a drogokra sem mondtam nemet. Egyszerűen túl sok ez nekem. Sok a hírnév és a támadás. Miért nem lehetek normális Perrie?! Százszor könnyebb lenne neked és nekem. Könnyebb lenne nekünk!- őszinte vagyok hozzá, hiszen rendes magyarázatot érdemel. Talán ez a legkevesebb amit most tenni tudok érte.

-Annyira el voltál foglalva az életeddel, hogy közben kizártál onnan. El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál, Zayn! Kétszer annyira mint amikor koncerten vagy, egy másik kontinensen! Mert akkor tudom, hogy ha szeretnél sem lehetsz velem és a hiányod elviselhető... De most... Négy hónap szabadságod van, és mégsem látlak.- könnyei közepes tempóban csúsznak le arcán, nem tudom pontosan mit is mondhatnék. Közelebb sétálok hozzá, próbálom elkapni a tekintetét, azonban ez lehetetlen mivel a földet kémleli. 

-Perrie...- megérintem a karját, de azonnal elhúzódik.

-Tartsunk szünetet! Át kell gondolnom ezt az egészet!-szavai nyersen csengnek a fülemben újra meg újra. Ajkaim akaratlanul is szétnyílnak, meglepődésemben. Pezz sarkon fordul, otthagyva engem a rengeteg érzelemmel amik lassacskán felemésztenek.  Egyáltalán nem erre számítottam.

*

 

annyi sok kérdés kavarog most a fejemben. Vajon mit érez most Perrie? Vajon mit érezne ha tudná az igazat? Miért rontok el mindig mindent? Perrie rezzenéstelen arccal kémleli a televíziót, mit sem törődve a "búcsúval". 
-Hát akkor én most megyek... Vigyázz magadra kérlek!-tekintetemet a padlóról az ártatlan lányra emelem, azonban ő továbbra sem néz rám. Nem hibáztatom érte. Csalódottan fordulok el, majd elindulok az ajtó felé.
-Mintha érdekelne...-hallom a hangját, de nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá...
Életkedv nélkül ülök be az autómba, majd a ruhákkal teli sporttáskát az anyósülésre dobom. A kormányra támasztom a fejem...Fogalmam sincs hová menjek. Egy nyugodt hely kell messze a fotósoktól és a rajongóktól. Tudom már!